Ez az érzés.. Azt hittem már túl tettem magamat rajta nyáron.
Tudod, amikor a szoba tele van emberekkel, és te mégis úgy érzed egyedül vagy. Amikor dagadtnak érzed magad pedig az 50 kilót sem éred el. Amikor sírsz, és annak az okait órákig sorolhatnád, ám egy szó sem jön ki a torkodon. Amikor rájössz, hogy utálod az embereket, ezzel egyetemben viszont magadat is. Amikor rájössz, hogy az életed egy rémálom, és már soha többé nem fogsz felébredni belőle. Mint egy kóma, ami hetekig, hónapokig az ágyhoz kötöz. Éreztél már így? Nem napokig.. hetekig.. Hanem hónapokig, évekig? Üdv a depresszió világában. Én már törzsvendég vagyok, megengeded, hogy körbevezesselek ebben a tébolyult világban?

Üdv, az oldal ezennel megnyitott. Remélem azért nem rémisztett meg titeket ez a kis hangulatos nyitóbeszéd. :D Próbálok az ilyenekből az elkövetkezendő időkben kevesebbet papolni, mert tényleg belebolondulós dolog ez az egész. Magával ránt, és nem enged addig, ameddig meg nem török teljesen. De egyébként minden okés, legalábbis azt hiszem :)